Danny Eldorado

Most.
Most csendesen esik az eső. Kövér cseppekben hullik alá a vegyszerektől és neontól mocskos égből. Ütemesen dobol a Metroplexek szintacél és bádog testén. Beszivárog a réseken, mint a kétség és bűntudat, hogy aztán fehér csíkokban végigmarja az amúgy is viharvert falakat. Hogy tócsákba álljon össze, amik vakon verik vissza a mesterséges fényeket. Mint a halottak szemei, akik talán most is itt kísértenek. Nem akarok beléjük nézni. Még nem.
Eszembe jut, hogy talán én is egy vagyok ezek közül a halottak közül, csak nem vettem észre. Vagy nem fogadtam még el. Aztán arra gondolok, hogy ők a szerencsésebbek, mert nekik már nem hiányzik semmi, csak a jövő és az álmok. Nekem még van köztük olyan, aki hiányozni fog. Legalább ez emlékeztet rá, hogy még élek. Meg a fertőtlenítő szaga, ami finoman még mindig körülleng. Vagy már csak képzelem? Fájdalmat nem érzek, csak zsibbadást.
Ahogy haladok, a dobolás lassan összeolvad a Night Market csendes morajával, de még mindig tudom, mire kell figyelnem. Vagy legalább is általában tudni szoktam. Most csak a nyugtatók és fájdalomcsillapítók koktéljától kábán sodródok egyik sikátortól a másikig. Nem akartam, hogy bárki elkísérjen.

Néhány órával korábban...
Elbűvölve figyelem a nagy krómezüst pókot. Az NT MediLine high tech szörnyetege a lakókocsi plafonjáról lógva várja, hogy végre átöleljen és táncba vigyen. Arra gondolok, az obszidiánfekete optikai lencséken keresztül nem csak a gép, hanem a mögötte álló, alkalom szülte mestere is méreget.
Spinnek még esélye sem volt kipróbálni. Remélem, nem neheztel, hogy nem ő fogja most felavatni. A látható kibervereket pár napja már elintézte nekem, mielőtt befutott a falka. Most már nem az ő szakterületére van szükségem, úgyhogy csak a sarokból felügyeli egy ősrégi, kopott gyógyszeres szekrénynek támaszkodva, hogy minden rendben legyen. Legalább háromszor annyi idős az a megsárgult zománcú vacak, mint a lány. Az eklektikusan berendezett orvosi lakókocsiban minden legalább ugyanennyire régi, csak az NT hardvere nem. Az vadonatúj, és egyáltalán nem volt egyszerű meglovasítani. Mikor eredetileg megszereztem a dokinak és a családnak a cuccot, még nem gondoltam, hogy végül – és ilyen hamar – én is itt kötök majd ki. Keserűség töltene el, de pár tűszúrás, meg a fertőtlenítő és az ózon illata barátilag oldalba lök. Nyugi, csumba, csak a régi életed veszíted el! Megint.
A gép felszisszen, a finommotorok ideges rándulással állítják a karokat mértanilag tökéletes kezdőformációba. Minden ízület egyesével feszül meg és ernyed el egy emberi fül számára nem hallható dallamot követve, mielőtt visszarendeződik a hibátlan csillagalakzatba. Az orvosrobot optikábelekből szőtt idegrendszerét próbálgatja az elme, akire rábíztam magam. Minden rendben van. Első osztályú minőség. Egy alfaklinikán is megállná a helyét. Ahogy Dr. Sierra is.
A fiatal arcra pillantok. Én már kivettem a piercingeket, nincs meg a színes smink és a sok kis allűr sem. Csupasz vagyok. Jobbára organikus. Középkorú és középszerű. Mindaz, ami Danny Eldoradoból maradt mostanra, itt próbál ellazulni a műtőasztalon.
Nézem Sierra finom profilját, ahogy még beállít pár dolgot. Az arcának lemezei közti finom illesztéseket. Az egyszerre kislányos vonásokat és a szokatlanul hideg szemeket. A kontraszton tűnődöm és hogy bízhatok-e benne mindazok után, ami történt. A robotkarok orvosi acél pengéin egykedvűen játszik a műtőlámpa fehér fénye. Kint a Boston-Atlanta agglomeráció határában lassan feltámad a sivatagi szél.

Jó néhány nappal korábban...
Beszélgetünk páran. Tárgyalunk. A ponyvák védenek a hűvös széltől. A nagy üzlet reményében hoztam össze a két csapatot. A Chip Clinic néhány emberét és a Kodex Ignis egyházának tagjait. Lecsúszott, kibersebészek és tudósok az egyik oldalon. Velük szemben egy mesterséges intelligenciából lett önjelölt istenség igehirdetői. Annyira egyszerű lett volna megegyezni, és mindenki jól jár.
De jól fizető szabadalmak és részesedések helyett arról megy a vita, hogy milyen irányba fog továbbfejlődni a világ és az emberiség. Fájdalmas veszteségek, személyes érintettség, vallási elfogultság. A világ és emberek sorsa dől el egy lepukkant táborban a Metroplex egyik retkes teraszán a garázsrendszer fölött, ahol a járgányaink parkolnak, amikkel a szemetet túrják a többiek a túlélésért.
A BAMA melletti szeméttelepről guberált karácsonyfaégők meg pár szutykos izzó fényében figyelem az üzletfeleim arcát, ahogy féligazságokkal pókerezünk. Nem említem például, hogy a projekt, amit most be akarnak fejezni, több mint tíz éve részben azért jutott ki a Maas Biolabs szerverfarmjáról, mert elfogadtam egy ajánlatot. Pontosan tudom, hogy bizonyos dolgokról ők is hallgatnak, némelyikről vannak információim is.
És van annyi rutinom is ebben a játékban, hogy az első néhány perc után tudjam, végül megint a tiszta, elfogulatlan haveromra kell hallgatnom. És Eddie – teljes nevén Tyúkszaros 600 Eddie –, meg pár szívesség homályos ígérete eldönti, hogy kihez kerüljön a szajré, a hiánygazdaság szeszélyén felmagasztosult AutoDoc készlet, amit mindenki akar. Én meg tudom, hogy hülye voltam, hogy nem adtam ki ezt az egészet valami corponak zsíros pénzért. Alig egy órája húztam le 1200-at egy öltönyösről egy negyedórás melóval. Ez az ügy gazdaggá tehetne. De néha megpróbál hinni az ember valamiben, még ha nem is mindig sikerül a dolog.

Megint néhány órája.
 
Én a Pengék bandájának ütött-kopott műtős kocsijában fekve abban próbálok hinni, hogy Dr. Sierra értékeli, hogy így döntöttem. Vagy, hogy elég ideig húzhatták az időt a tárgyaláson, ha már nem lett övék a csomag. A kísérletük végül is sikerült, ha nem is úgy, ahogy szerették volna.
Meg hogy számít neki a tény, hogy a nomád barátaim épp odakint készítik elő a konvojt, amivel ki lehet menekíteni őt és a társait a városból.
Könnyű meló, mert nem tudnak róluk. Igaz, keresni nem keresünk rajtuk, mert egyrészt páran – mint a Kölyök meg a szerelme –, nekem is fontosak közülük. Örülök, hogy élnek egyáltalán. Másrészt nem akarja őket megtalálni egy olyan komoly versenyző sem, mint engem, így nincs rajtuk nagy szorzó, nincs bennük nagy pénz. Úgyhogy szívesség a szívességért. A benzint meg állja, hogy a cuccaim egy részét a saját gyűjteményemből felajánlottam Mama Vicnek, testvériesen ossza szét a többiek között. A klub csak a bónusz, amiért hálás lehet az öreglány. 
Az jár a fejemben, hogy hamar eljött az ajándékozás ideje, pedig még csak október van. Eszembe jutnak a karácsonyfaizzók gyermekkoromból. Vagy a koszos sátor tetejéről lógva... Vagy a műtőlámpa fényei torzulnak el olyan tartományokba, amiket eddig még csak dizájnerdrogok hatása alatt érzékeltem? Összemosódik minden, de ébren maradok.
Sierra – vagy Geisha, ha lehet hinni a pletykáknak – személyesen, saját kezűleg végzi el az első és legfontosabb bemetszéseket. Utána szenvtelen, mikorchip-vezérelt táncba kezdenek a krómezüst robotkarok. Fájdalmat nem érzek, csak zsibbadást.

Most.
Most vágok át a blokkokon, amiket nem is olyan régen raktunk rendbe. A Market sohasem alszik, de a szomszédos lakótömbök viszonylag kihaltak. Valami B kategóriás tribaltechno ütemei döglenek morajlássá a falak közt pattogva, távoli, automata videoreklámok litániája puhítja őket meditációs fehérzajjá. Az eső nem hallatszik többé, csak a nedvesség marad, én pedig a bágyadt fényben nézem a kis beugrókat, ahol nemrég háború dúlt. Ahonnan összeszedtük a halottakat, akik...
 
Egy élettel ezelőtt.
Porba és benzingőzbe burkolózva megérkezünk a többiekkel. A városok közti senkiföldje vándorainak felderítőcsapata vagyunk. Zsoldosok, kereskedők, szerencsevadászok. Egy banda a kevésbé rosszak közül. Vagy legalábbis ezt mondjuk magunkról, és szinte el is hisszük, hogy igaz. Pengéknek nevezzük magunkat.
Felhúzzuk a tábort. Rutinossan. Senki sem köt belénk. Ismernek már minket. Gyorsan kiszórom az árut a megrendelőimnek, amit Tampától idáig hoztam egy lehangolóan szürke sporttáskában.
Aztán az első dolgunk, mint mindig, hogy benézzünk a Boston-Atlanta Metropolitan Axis UV-tól ragyogó, flitteres Mennyországba, amit Flat/Line-nak neveznek. A neonnal átkötözött műanyag angyalok torzói karok nélkül is hívogatnak minket a lépcső mellől. Testszínű plasztikból formázott aktok, a hely szebb időket látott, de még mindig tökéletesen működő cégérei.
Ismerős arcok, végre. Kézfogások, ölelések, és valami több az Eurodollárért megvehető szerelmnél is! Diszkófénybe omló színes forgatag, amiben imádok elmerülni. És a forgatagban Pill keveri szerekbe kapaszkodva a zenét és felpörget mindenkit. És Yuzuru, alias Strey, aki most már igazi szamuráj, de nekem mindig csak Kölyök lesz. Komoly arccal figyel az ajtóban állva, de megenged magának egy finom mosolyt, mikor megszólítom. És Siren, a kedvese, az irizáló tündér, aki gyengéden cirógat beszélgetés közben, mert ez a munkája. Akinek finoman én is kezet csókolok, mert nekem meg ez az imázsom és mert titokban szeretném, hogy egy kicsivel neki is kellemesebb legyen ez a munka.
Pár óra, és aggódva karol majd belém. A zene és a csillogás hirtelen távoli ponttá szűkül. Danny, ugye megvédesz minket?
Megpróbáltam, de nem sikerült. Ők hárman legalább élnek. Így, vagy úgy.
A többiek viszont... A fenébe, Mimi! Csak egy kicsit kellett volna várnotok, amíg mindenkit összeszedek a csapatból! Eleve elrendeztem egy csomó mindent. Mindenki pozícióba állt volna a táblán, csak egy kevés kellett. A két nyomorultat – a futár gyilkosait, akik miatt úgy begőzöltél – elföldeltük volna a sivatagban. Önként jöttek hozzánk segítségért. De ha nem, a Sárkányokat amúgy is széttépte volna a belső feszültség meg a Market és a Metroplex 8 Szolgáltató szintjének elégedetlen népe. Ha Pill nem intézi el Izumi-samát, úgy rendezzük, hogy a gyalogok, futók, bástyák és a vezér szépen kiütögesse egymást. A maradékot elintéztük volna mi, a Flat/Line-t pedig elkerüli a vihar.
Siren ügye is sínen volt. Minden, amiről tudtunk, sínen volt. Egy darabig még az Entertech is.
Adriennel elég sokat talpaltunk, hogy elkerüljük azt, ami végül megtörtént. Elhiheted. Úgy játszottam az emberekkel, mint egy kibaszott céges, hogy minden okés legyen, és mindenki jól járjon, aki számít! Úgy játszottam, mint régen, a fenébe is! Mint régen. Amikor még voltam valaki...
De a sakktábla fel lett borítva, mert mindenki azt hitte, hogy játékos. Mindenki akart valamit, amit nem kaphatott meg. Nem tudtunk mindenről. És nem tudtuk, hogy mindenki sorsa megpecsételődött. Nem most, hanem franc tudja hány héttel, hónappal vagy évvel korábban! És az emberek elsültek, mint a huzalozott reflexek a kiberpszichóban, amikor a B oldal vége felé egyszer csak beüt a trigger.
Nem voltam elég jó.
A figurák szétszórva a 7-es és a 8-as közti sötétségben. A fehér és fekete közt itt nincs különbség, a vörös neonfényben pedig nem látszik a vér. Ott heversz te is a betonon, neccbe öltözött gyönyörű királynő és minden második ember, aki fontos volt neked. És nekem is.
 
Az arcok a klubból... Most mégis hogy adom meg a nyereség rá eső részét Moirának? Pár órája egyeztünk meg, hogy brahiból megveszünk egy fiolát, amiről semmit se tudunk és megnézzük, mennyit tudunk keresni rajta, miután kiderítjük, mi az. Most már mindegy, mert halott. Megdupláztam az árát, Kislány! Nyolcvan Eddie a részed, Fixer becsületszavamra! Elihattuk volna az én nyolcvanammal együtt. De már mindegy, mert halott vagy.
Ugyanolyan halott, mint...
 
Most.
Most itt állok a lakás ajtajában, ahol évek óta nem jártam, de még mindig emlékszem rá. A másfélszobás előtt, ahol Stella lakott. White Lady, ahogy a klubban ismerték. Ő is meghalt, és most úgy érzem, itt kísért a többi táncossal együtt.
Anyám – alig emlékszem rá – gyerekkoromban mesélt nekem a kísértetekről. Japán egyes részein, azt mondta, még mindig él egy szokás, hogy a tragédiában elhunytak személyes holmiját rituálisan megsemmisítik. Nehogy a szelleme, a Yūrei visszajöjjön értük. Az Arasakának dolgozott, úgyhogy tudhatott valamit a felkelő nap országának babonáiról. De nem mesélt sokat. Ahhoz túlságosan hamar elcseszte az életét és kiírta magát az enyémből.
Amúgy meg nem különösebben érdekel, igaz-e a mese. Miután Mr. Pi testét is megtaláltuk Mimi mellett, ide kellett jönnöm. De hamarabb nem tudtam rászánni magam.
Ma este viszont én is csak egy bolyongó lélek vagyok, és így talán könnyebb. Már nincs arcom. Csak a mediplasztból készült orvosi takarómaszk opálos fehér felülete tükröződik az üvegtáblákon. Eszembe jut a többi fertőzésgátló és gyógyulássegítő okospólya a testemen a frissen vásárolt, méregdrága hosszúkabát alatt. A növesztett szövetek órák alatt integrálódnak. A tudomány készen áll, csak pénz kérdése az egész. A kábulat is múlik. Mégsem érzem magam élőnek.
Behajtom magam mögött az ajtót. A kapcsolataimmal nem volt bonyolult kulcsot szereznem.
Nem is tudom, mi lep meg jobban. Hogy a sötét szobában lévő holmik alapján vannak lakótársai, vagy, hogy ennyire nem voltam felkészülve az emlékekre, amik most maguk alá gyűrnek.
Legalább nem volt egyedül. Az olcsó kínai maradéka a kukában arról mesél, hogy valaki élt itt még egy-két nappal ezelőtt is. Kedves, személyes semmiségek a hűtőajtón, mágnesekkel felfogatva. Üzenetek. Egy jó részük okafogyottnak tűnik. Akinek szólnak, már nem fogja elolvasni őket. Legalább valaki Mr. Pi-t és a Flat/Line csapatát leszámítva is ismerte Stellát és tudja – nálam jobban –, hogy kinek szóljon, hogy gyászolni kell.
Legalább nem nekem kell. Az ágya mellett állok és felnézek. Jobbra fel, ahogy elhomályosul a tekintetem. Nem tennének jót a könnyek a friss műtéti hegeknek. Gyenge vagy, Danny boy!
Inkább csak figyelem a kis palántákat, amik a tetőablak alatt függenek. Csenevész növénykék kapaszkodnak az életbe. Fehér cérnagyökereik szövik be a befőttesüvegben álló vizet. Távoli reklámok pink és cián fényei törnek át közöttük, az egész szoba halványan fürdik bennük.
Legalább...
 
Évekkel korábban.
Lustán heverünk, ugyanitt. Ő még félálomban. Én nemrég ébredtem és most figyelem az ablakot. Azon tűnődöm, milyen közel az ég. És most mennyire kék! A Metropex körül a szelek úgy döntöttek, megkegyelmeznek az állhatatos halandókon és szétszórják a szmogból gyúrt felhőket egy kicsit, hogy végre láthassuk. Hogy érezzük a nap sugarait, ami itt, sokemeletnyi bádog alá temetve ritka kincs, még ha nekem ismerős is az arizoniai sivatagból.
Mosolyogva felráznám Stellát, hogy megmutassam neki, milyen gyönyörű, ahogy a kora délelőtti nap bágyadt aranyfénye csíkosra festi a kis szobát az olcsó reluxán keresztül. Aztán ahogy ránézek, rájövök, hogy mennyire gyönyörű ő maga is. És nem csak a nap, az ujjaim is ábrándosan siklanak végig a meztelen hátán. Önkéntelenül. Olyan finoman, hogy épp csak elmosolyodik, de még nem nyitja ki a szemét. Még nem kell fizetnem a szerelméért, csak úgy együtt vagyunk, mint egy valódi pár. És Danny Eldorado, aki még mindig dédelgeti magában egy régi ember emlékét, aki egykor volt, hirtelen megijed.
Finom csók a vállára. Dolgom van, mennem kell. Mint mindig.
Így lettünk aztán szépen lassan, csendben szeretőkből barátok. Nem akartam elvenni tőled azt a pillanatot!
 
Most.
Most pedig már késő visszaadni. Ezen járnak a gondolataim, ahogy a kis növények fehér gyökereit nézegetem. Apró palánták, amikből olyan szereket készítettél, amik egy rövid ideig imitálni tudják azt a boldogságot, amit féltem elfogadni melletted. Jó párszor ismételtem meg ezt a hibát másokkal is, míg rutinná vált.
Alig tudtunk beszélni, mikor utoljára találkoztunk. Megint rohantam és nem nagy mentség, hogy részben azért, mert szerettem volna csendben, profin elrendezni a konfliktusokat, hogy megvédjelek benneteket. Meg nyilván keresni a dolgon a családnak, és főleg magamnak. Hogy tudjak miből elkölteni nálad párszáz Eddie-t, hogy új szemeket tudj venni magadnak. Dolgom volt, mennem kellett. Szép kis barát. Pedig ha tudnád...
Szívesen segítettem volna választani. És lehet azt mondtam volna: Mit szólnál, ha maradna a kék? Az égre emlékeztet, amit elfelejtettem megmutatni neked egyszer régen.
Csendben becsukom az ajtót, a lakótársad sosem tudja meg, hogy itt jártam. Van, aki jobban ismert. Majd elintézi, amit el kell. Helyettem. Én sosem voltam jó abban, hogy elengedjem a dolgokat. Egy kísértet járt csak itt.
És megyek tovább. A BAMA lakói mostanra már vissza is hódították egy részét annak, ami az övék volt. A golyóütötte lyukakat plakátok, matricák és kijelzők giccses összevisszasága takarja el. Új standok jelennek meg, és sápadt figurák lakják be őket. A Metroplexek szövetei hamar begyógyulnak azok nélkül a stimulánsok nélkül is, amik most a szervezetemben dolgoznak. Nem kell sok idő, és csak anekdoták maradnak a mészárlás után, amiket a helyi késdobálókban mesélnek majd egymásnak a punkok egy olcsó ital mellett.
Miközben továbbsuhanok a tarka lampionok glóriájába öltözve, kinyújtom a kezem és hagyom, hogy végigcirógassák az olcsó, kínai talizmánok aljáról lógó műszálas bojtocskák. Szelleműzésre szolgálnak és pár Eddiért biztosan működnek. Hosszú sorban himbálódznak egy rozzant bodega ablakában. Próbát akartam tenni velük.
A gyűrött képű öreg észre sem vette, de akkor is inkább a másik irányba fordítom a tekintetemet, ahol ismét plakátarcok kezdenek incselkedni velem. Egy részük régebbi. Enterteches idolok mosolyognak rám. Én legalább csak fegyverekkel kereskedek, és nem elérhetetlen álmokkal, amiket túlfizetett kreatívok és stylistok hoznak létre a tömegeknek virtuális ópium gyanánt. Bár nem sokon múlt a dolog.
Az újabb plakátokon nagyrészt hús és vér fiúk és lányok szerepelnek a megfizethető kategóriából, alig pár saroknyira kell csak menni értük. Nem a legolcsóbb papírra nyomták őket, mert megadom a módját. Igen, a Flat/Line utódját, a Monsterst hírdetik. A hullagyalázás kapitalista változata intézményi szintre vonatkoztatva. Nem kis részben felelős vagyok érte. Sajnálom Mimi! The Show must go on! Bárcsak itt lennél és vinnétek a régi brandet. Sejtheted, hogy nem így akartam berobbanni a showbizniszbe...
 
Akkor este.
Kerülgettük már egymást egy ideje.
Rory O’Neill, Rory Murphy... Nekem csak Ginger. Hozzám hasonló bukott angyal, és dörzsölt bestia. Tíz éves múltunk van, legalább. Régi barát. Egyszer csak besétál a nyilvánvaló tettestársával a táborunkba és mindenki előtt munkát ajánl nekem az Entertechnél. Állandó munkát, corpo fizetést, hatalmat. Visszatérést az üvegtornyokból álló Olimposzra, ahonnan egyszer már elűztek, mikor még Daniel White volt a nevem.
Ismersz, mint a tenyeredet és kiteszed a heroint az elvonón lévő függő elé. Szép húzás!
Nem tudom nem észrevenni, ahogy Rickynek megszakad a szíve, mikor elküldöm őket, hogy privátban beszéljünk a részletekről. Lelkes srác, akit megfosztottam az egyik utolsó illúziótól, ami még maradt neki. Csavar eddig is megvetett, talán joggal. Most tényleg lesz rá oka, hogy gyűlöljön. Mindenkit megüt, még Lovejoy-t, a főnököt is, tudom. Pedig az nem egyszerű feladat. Valószínűleg az kevésbé érdekelné, ha bekapna egy sorozatot egy Mk. 31-esből.
Ők a családom, akik befogadtak.
Ez meg az életem, amit tíz éve akarok visszaszerezni!
 
Halkan beszélsz, mosolyogsz és keményen megpuhítasz. És a legrosszabb, hogy rájövök, benne akarok lenni a buliban. De egyelőre nem tudok segíteni. Igen, ismerem Monochrome-ot. Még az ominózus Ikarus projektből, amit most a felszínre böfögött a múlt, és amin minden második runner és pózer pörög ebben a koszfészekben. Nem, sosem láttam. Távolról dolgozott, és emiatt tuti, hogy él. Én meg részben őmiatta élek. De ha össze akartok dönteni egy céges kártyavárat a segítségével, részemről rendben. Le tudom szervezni. Nekem is vannak benyújtatlan számláim, és a hurok is szorul a nyakam körül, de meg tudom találni, csak egy kis idő kell. Mondd csak Ginger, bosszú is van a képletben? Inkább nem kérdezem meg. Ismerlek, nem is kell mondanod. Ha valaki megérti, az én vagyok. Te is túl jól ismersz. Még a kedvenc márkámra is emlékszel, mikor megkínálsz egy szál cigivel, miközben a sötétben beszélgetünk. Korábban is bevált.
Szóval megoldottam volna neked. De túl kevés volt az idő, és túl sok minden dőlt össze. Talán Daniel White már berozsdásodott bennem, Eldorado pedig elkövette azt a hibát, hogy egy maréknyi nomád és pár prosti fontos kezdett lenni neki? A két Metroplex meg a Próféta sorsa jobban érdekelt, mint a visszatérés a kristálypaloták világába?
Mi történt velem?
 
Most.
Most sétálok el az Entertech kirendeltsége előtt. Két frissen kinevezett biztonsági áll az ajtóban, pedig bent már eltakarítottak. Tartályban növesztett izmok feszülnek a bérszekusok fekete egyenruhái alatt. A kezükben standard Hercules 3X extra fegyvercsatolóval és visszarúgás-csillapítóval, meg ami kell. Még a pontos típusokat is fel tudnám mondani. Szakmai ártalom. Felkészült arcok.
De most meghúzzák magukat. Nem néznek rám. Talán a bértáblájuk nem elég magas ahhoz a szintű megvetéshez, ami a helyiek felől árad az irányukba. Vagy megéreznek valamit a haragomból, ahogy elsétálok előttük.
Vagy a maszk miatt van. Az opálos, félig áttetsző, mesterséges, nemtelen és kortalan arc miatt, amit viselek. A hasonló, áttetszően fehér dizájnerkabát, a pénz és a hatalom illúziója miatt? Hogy le se szarom őket? Tükör és füst, fiúk.
Nem az onimaszkosok közé tartozom. Nem a mosolygó ember vagyok. Csak egy kísértet, akinek még elintézetlen ügyei vannak. És Eurodolláron megváltott nevek, meg információk, amikkel sok mindent el lehet érni, ha kellően elszánt valaki. Ezen gondolkodom, ahogy magam mögött hagyom a cég előretolt helyőrségét.
Ginger, sajnálom, hogy nem tudtam időben segíteni. Így is elintéztétek, amit akartatok. Minden más pedig, ami megmaradt, már nem a te dolgod. Vannak megnyerhető harcok, és vannak, amiket nem lehet megnyerni.
 
Azon az estén.
Itt leszek, ha úgy döntesz, mégis szeretnél golyót röpíteni belém. Mert akiken bosszút akarsz állni, azokat nem fogod tudni elérni.
 
Még pár perccel korábban.
Beszélgetünk Kutyával a mocskos múltunkon merengve. Hogy, mit kezdjünk a veszteségekkel, amit különböző oldalakon állva okoztunk egymásnak egy árulásokból összerakott játszmában, ahol mi csak egyszerű gyalogok voltunk. Az egyikünk elkezdi, és a másik fejezi be a mondatot. Ikarus Projekt.
Közben egy műanyagasztalra támaszkodva figyeljük, ahogy Honey, az ifjú idol táncolja ki épp a lelkét, mert az van a szerződésébe írva.
Mi is megegyezünk. A kamoba öltözött zsoldos elmondja a történetét, amit ennyi év után már én is elég jól össze tudtam rakni magamnak. Nem kell agytúrkásznak lennem, hogy megérezzem rajta a PTSD tüneteit, amúgy pedig órák óta tudom, hogy vadászik rám. Vagy válaszokat akar, vagy bosszút, vagy mind a kettőt.
Megadom neked, amit tudok. Ennyi év után már eleget futottam.
Gyönyörű, kitartott mozdulat a színpadon.
Adott volt a célpont, a megbízó fájljai alapján egy szimpla, bár jól őrzött szerverfarm, amit meg kell semmisítenie a vadászaimnak. A személyzet járulékos veszteség, ahogy az a cégháborúkban már csak lenni szokott. Persze mind azt hisszük, hogy csak egy csapat van, a mieink. És egyértelműek a direktívák is. Aztán küldetés közben kiderül, hogy kettő csapat van, és nem mi vagyunk az A. Csak az elterelés. Csak egy maréknyi balek, akiket a halálba küldtem, mert engem is átvágtak. Nem volt gyanús az előleg nagylelkűsége.
Újabb váltás. A lány is egy koreográfiába oltott történetet mesél el a reflektorok fényében égve. Nem tudom eldönteni, hogy meg akar-e halni.
Monochrome, a hackerünk nem akart, miután összerakta a képet. És úgy döntött, a vesztükbe rohanó ágyútöltelékeknek sem kell feltétlenül. Megfordította a szerepeket egy digitális itt a piros játékban és az akkor még más néven futó Veszett Kutya, meg az A csapat egy pillanattal később a védelmi erők képernyőin találta magát. Hirtelen ők lettek az elterelés.
A mieink ki tudták vágni magukat, a konzolcowboy pedig olyan fájlokat mentett ki, amikért ma is hajlandóak lennének ölni. Még nem tudjuk, hogy ez mennyire igaz lesz nemsokára.
A lány mozdulatai gyorsak és kecsesek, akár az NT pengekarjainak örvénylése jópár nappal később. Csak félig tudok rá figyelni, de így is átélem az extázist, amibe belelovalja magát. Mindent beletesz az előadásba, valószínűleg beépített adagolók pörgetik a testét. Hallottam a pletykát róla, meg hogy hamarosan lecserélik. Hattyúdal.
 
Megkérdezem Kutyát, ő hogy döntött volna a helyében. Elmondom, hogy mindegy lett volna. A társaimat később úgyis eltűntette az eredeti megbízó. Sajnálom, katona, valószínűleg leszámolást akartál, de mindkettőnket átvertek. És csak egy olyan nevet tudok adni neked, amin sosem fogsz tudni elégtételt venni. Millitech.
Néha tapsolunk, belül a múlt képei peregnek, mellettünk egy sisak és egy kard az asztalon.
A törékeny kismadár a csővázas színpadtechnikából és szerzői jogokból épített aranykalitkában végül elnyugszik. Nem tudom, mennyi maradt ott belőle a fények kereszttüzében, és mennyit vittek el később az orvosok megmenteni.
Itt leszek, ha úgy döntesz, mégis szeretnél golyót röpíteni belém.
 
Órákkal később.
Hiába várom, hogy megtalálj.
Vagy bárki, aki nem személyes, hanem üzleti célból akar elkapni. Elég sokan összerakták már, hogy ki vagyok, és nem lennék meglepve, ha a megfelelő kommunikációs csatornákon már megjelent volna egy zsíros vérdíj Daniel White neve mellett. 7000 élve, 3000 holtan, mint őnála? Vagy az Ikarus Projekten magasabb a szorzó? Dögöljenek meg!
Úgyhogy csak várom a Flat/Line korlátjánál állva, hogy valaki megkeressen a múltamból, és pontot tegyen a végére. A vállamon katana, a kezemben az egyik géppisztolyom. Papírból vagyok, könnyű célpont. A tánctér RGB ledlámpái helyett most egyszerű izzók fénye világítja be a teraszt. Oda a színes forgatag, Pill már nem pörgeti a zenét. Milyen prózai. Még a megkötözött torzók is félrenéznek. 
Eleget buktam, nincs veszteni valóm.
De nem jön senki. Csend van. Valahol máshol harcolnak, vagy már meghaltak a bandaháborúban, ami, ha visszagombolyítom a fonalat, részben a tíz évvel ezelőtti balhé miatt tört ki vagy mérgesedett el. Remélem, megtaláltad a békédet, katona.
Ha eljönne értem valaki, én nem tudom, megtalálnám-e.
 
Most.
Most lassan, megfontoltan veszem a lépcsőfokokat. UV lámpák vadítják meg a színes zsinórokat a plasztik aktokon. A pneumatika mozgatja az új reflektorokat, cián és magenta szín fények szabdalják a lecserélt padlóburkolatot, mint az NT robotpókja az arcomat, ami lassan begyógyul. Végigsimítom a szintacél korlátot a kezemmel, mint egy régi szerető meztelen hátát. Hideg. 
Nincs itt senki, hiába foglaltuk el a helyet. Még nem nyitott ki. A műszak nem kezdődött el, szórakozni nem lehet, gyászolni pedig csak én jöttem.
 
Az egykori Flat/Line teraszán állva várom, hogy valaki megkeressen a múltamból. Daniel White-ra várok, a cégek nem hivatalos fixerére. Vagy Danny Eldoradora, a Pengék arcára, aki új életre talált a nomádok között, miután elmenekült.
De nem jön senki, és akkor fogadom el végleg, amit már megéreztem egy ideje. Hogy nem kellett egyetlen fejvadász, egyetlen céges orvgyilkos sem, ahhoz, hogy kicsinálják őket. Ezek a részeim itt hevernek még mindig a klub padlóján szétszórva és nem tudom, ki vagyok.
Azt hiszem, itt haltak meg veletek együtt akkor...
 
Akkor este.
Mikor Lovejoy beadja magának a harci drogot, amit én szereztem meg neki, mert kérte. Pedig mindketten tudtuk, hogy az anyag végleg tönkreteheti. De úgy döntött, harc lesz és elfogadta, hogy a harchoz muszáj mindent használnia. Együtt dolgozunk már egy ideje, úgyhogy nem lepődök meg. Számtalanszor hozott hasonló döntést, de ez most más. A sorsa évekkel ezelőtt megpecsételődött, ez most csak a kötelező.
Valószínűleg már akkor tudta, mikor először a kezébe került egy adag Zanshin egy órákkal ezelőtti tárgyaláson, ahol felosztottuk piacot a Fekete Sárkányok és a Pengék között. Fegyver, csempészáru, braindance és drogok. Emberéletek.
Ráfogom a fegyvert, amíg a folyékony pokol és a szintetikus démonok bejárják a testét és felfalják a lelkének a maradékát, hogy tökéletes gyilkológépként szülessen újjá. Nem kellett hozzá sok.
A kezemben lévő géppisztoly tűzgyorsítója egykedvűen zümmög, míg Spinnel azt figyeljük, hogy Mr. Lovejoy Feelgood vajon őrjöngésbe kezd, és puszta kézzel próbál majd széttépni bennünket, vagy egyszer csak feladja a krómmal telepakolt szervezete és újra kell éleszteni. A zöld fiola talán segít az egyiken, a fekete a másikon.
Az jár a fejemben, hogy nincs nála fegyver, de ettől nem lett sokkal kevésbé veszélyes. Az arca meg sem rezdül, de sejtem, mi pörög benne. B oldal vége? Csiklandozza a triggert a cucc? Felrobban, vagy összeomlik? A harmadik lehetőségben reménykedek. Akkor még nem tudom, hogy az a legrohadtabb.
Végül kinyitja a szemét. Rendben vagy? Azt mondja igen. Rendben van. Csak már nem ember. Később értem meg. Szörnyeteg. A teste elsétál, hogy tegye a dolgát és harcoljon. Ami emberré tette, az itt kísért a többiekkel. Nem tudom, hogy a koktélok, amiket szereztem mennyire és milyen hosszan képesek még köztünk tartani.
Így döntött.
 
És amíg ez zajlik egy puffanást hallok. Pár halk, kérdéssel teli kiáltást a többi vendégtől. Csajszi, mi van veled? Őt is megtalálták? Csak ismerős arcok vannak itt alig maroknyian. Nem lehet. Ugye, rendben lesz? Azt mondják, csak egy Whiskyt ivott meg. Spin meg azt mondja, nem tehet semmit. Méreg, gyorsan ható. Tudta, mit csinál.
Így döntött.


Az exbarátnőm megmérgezi magát alig pár lépésnyire tőlem. Talán, hogy ne kerüljön a cégek kezére, talán a múltja miatt, amiről sosem beszéltünk. Az egyik elől el lehet futni, a másik elől nem.
Én is feladhattam volna párezer Eddieért. Victoria Miller, Butcheress. Nem áll rá a szám a becenevére. Nem illik hozzá, úgyhogy sosem hívtam így. 7000 élve, 3000 holtan. Ugyanaz bonyolította a keresését, aki engem is el akart kapni. Talán beválthatom magam helyett, hisz az egy régi ügy. Igaz, hogy egy akkora cégnek, mint a Millitech, nem kell felejtenie. Arra csak a halandók vannak rászorulva. De az üzlet az üzlet. Ginger és az Entertech aktuális vezetőségének a likvidálása győzött meg róla, hogy ezt az üzletet nem akarom megkötni velük.

Mikor láttam a körözést a smartscreenemen egy pillanatra – egyetlen, örökkévalóságig tűnő pillanatra – azért meginogtam. Éreztem, hogy egy régi számot keres az ujjam a kontaktlistán. Aztán eldöntöttem, hogy inkább segítek neki. Eldöntöttem, hogy ember leszek, nem corpo. Megbeszéltük, hogy kicsempésszük a Pengék segítségével.
Csajszi, baszd meg, mit csináltál?!

Pár perccel később.
Üldögélek a holtteste mellett egy privát boxban, ahol egy kevés pénzért diszkréciót szoktak vásárolni a hozzám hasonlók a Flat/Line sok mindenre kapható személyzetétől. Extra felajánlások és megegyezések fejében pedig leginkább szexet olcsó vagy prémium kivitelben. Jól ismerem a kínálatot.
Ez most nem az az este. Velem szemben két corpo zsoldos terpeszkedik a fekete kanapén tökig fegyverben és páncélban. Várjuk, hogy Pi perkáljon nekik, és itt maradhasson Victoria teste. Még nem tudtam elbúcsúzni tőle.
Ironikusnak érzem az egészet. Ő is rajta volt annak a kevés embernek a listáján, akit talán tudtam volna szeretni, ha nem vagyok annyira bolond. Volt valakije, de attól még valahogy mindig egymásra akadtunk, sorsszerűen. Emlékeztem rá a táborunkból az után a végigbulizott éjszaka után, amiből semmi másra nem volt érdemes emlékezni. Összehozott minket egy ostoba ügy, amikor megmérgeztek egy félrement csempészüzlet során, és ő segített helyrejönni. És ez most a méreggel... Igazi, elcseszett, keretes szerkezet!
Az volt az első normális randevúnk előszobája. Egy se veled, se nélküled hullámvasút majdnem első állomása. Micsoda sztori, nem igaz? És most vége és csak itt ülök, a vállamon kivont katana pihen. Nem monoszálas penge, de ha az volna, sem hiszem, hogy számítana a két fazonnak, akik csak a pénzüket akarják. Nem sokat beszélünk.
Aztán Pi befut, és elrendezi a dolgot. Ketten maradunk a box előtt és mielőtt elmegy lelövetni magát, azt mondja, színjáték az egész, a Csajszi csak tetszhalott. Én pedig elhiszem, hogy Csipkerózsika felébred majd. Nézem a zölddel festett szemeit. Az arca tényleg olyan, mintha csak aludna. Mondok pár bíztató ostobaságot, hátha attól igazzá válik.
Most pont nincs köztünk semmi, de szar dolog, mikor pár órával később rájövök, hogy nem színjáték volt. Tényleg végzett magával.
 
Most.
Most eszembe jut ez az egész, ahogy az emlékekben gázolva bejárom a klubot. Nem zavar a mozgás. Az új DJ pult autoplay funkciója valószínűleg órák óta játszik valamit, de a kábelezést még helyre kellene dugnia valakinek. Nem hiszem, hogy Pill valaha visszajön és visszahozza az eredeti felszerelését. Az új ember meg még nem érkezett meg, úgyhogy a vezetékek döglötten hevernek és csak a hullámjelek meg a belőlük generált vizuál ugrál a csendre a kijelzőkön.
Jól van ez így. Gyászolok. Csak Adrien látta, mikor visszajöttünk Victoriáért, hogy mennyire kiborultam. Nem csak őmiatta, mindenki más miatt is. Nem igazán értem. Egy Fixer, aki fegyverekkel kereskedik, meg a kontaktjai, akikből él, és akik belőle élnek. Gyenge vagy, Danny boy!
A bárpulthoz lépek. A színes fények még mindig a csendre táncolnak. Keresik a holttesteket a földön, vagy a szellemeket, akik itt gyülekeznek. Türelem!
Mikor mindennek vége lett, próbáltam valami italt keverni, miközben a mindig kedélyes Mr. Bones-nak, a klub épp regnáló pultosának épp más problémái akadtak a sörcsapok túlsó végén. Keresgélés közben egy darabig hallgattam a sípoló, gurgulázó zihálást, és a motyogását. Lovejoy lőtte le úgy fél perce, hogy hangsúlyozza a véleményét. A többiek már terveket szőnek az egyik asztalnál a frissen átnevezett Monsterssel kapcsolatban. Én meg nem találtam semmit, amire szükségem volt egy klasszikus Daiquirihez, és amúgy sem akartam, hogy összevérezzen mindent. Akkor még nem tudok róla, hogy egy-egy, de ettől függetlenül is jó döntés volt életben tartani, amíg befutott a dokink, és rendesen ellátta.
Jó döntés volt, mert most már tudom, mit hol találok.
Csiszolt kristálypoharat veszek elő és egy percig csak nézem a felületébe mart mátrixon keresztül a ledfényeket. Stella jut eszembe és a palánták a lakásán, ahogy az apró rombuszokon átsütve széthullik a fény, mint a kromatikus aberráció. Mint az identitásom utolsó szilánkjai.
Mert megértem, hogy nem csak a régi barátokat gyászolom. Saját magamat is, még mindig.
Két jégkocka kerül a kristálypohárba, de hagyok mellettük elég helyet. Majd leveszek a polcról egy valódi üveget, és valódi japán whisky-t töltök melléjük. Új szerzemény és van olyan jó, mint a Scotch.
 
Egy nappal ezelőtt.
Adriennel beszélgetek. Most csak magunk vagyunk, úgyhogy a nevén szólítom, nem Prófétának. Az imázs mindkettőnk szakmájában fontos, de az utóbbi időben nekem nem informátorra volt szükségem, neki meg nem beszerzőre. Bár üzletfelek vagyunk, mint eddig, de valami talán megváltozott, amikor megpróbáltam tartani benne a lelket miközben minden összedőlt körülöttünk.
Most próbáljuk összefogni az embereket. Elsősorban ő. Én csak segítek neki, miközben megszilárdítom a Monsters státuszát, és komolyabb bázist alakítok ki a Pengék karavánjai számára.
Valamit épp intéz. Az ujjai fürgén futkároznak az érintőképernyőkön, de nem csatlakozik be. A Night Market pink, fehér és limezöld színekben pompázó vezetője a munkába feledkezik. A munkaállomása épp olyan eklektikus, mint ő maga vagy a hely, amit vezet.
Próbál bizonyítani. A maga módján vezekel, pedig mondtam neki, hogy nem tehetett volna többet. Én is ezzel nyugtatom magam és a rutin szerencsére segít valamennyit. Nekem csak azok számítanak igazán, akikhez kötődtem, neki azt hiszem, szinte mindenki, aki rábízta magát. De az emberekből, szervezetekből és érdekekből álló koktél magától is felrobbant volna a nyomás alatt, mindegy, mit csinál. A sorsuk eleve megpecsételődött. Hetekkel, hónapokkal, évekkel ezelőtt. Eleve halottak voltak.
Akkor elkezdek megérteni valamit.
Figyelem Adrient, ahogy tesz-vesz. Szomorú, fáradt, mégis fiatalnak és élettel telinek látom. Nem mindig tudja, hogy mit csinál, de mégis irányban van.
Bármennyit is csipkelődtem ezzel kapcsolatban a flörtölés, vagy a kis üzleti drámáink közben, valahogy elkezdtem tisztelni és irigyelni őt. Bár nem annak született, Adrien bátran és következetesen azzá alakította magát, ami mindig is volt. Lágy és mégis céltudatos. Érzékeny, de erős lett. És úgy döntött, felkapaszkodik a semmiből és vinni fogja a Night Marketet a hátán, akkor is, ha beledöglik. Elfuthatott volna, de mégis itt van, mikor a romokat kell takarítani. Nem biztos, hogy elhiszi magának, de pontosan tudja, hogy kicsoda és ettől lesz dögös és ettől lesz sármos. Ettől lesz szerethető a szememben...
Én meg már vagy tíz éve menekülök, és egyre kevésbé vagyok önmagam. Fordított folyamat. Van mit tanulnom tőle. Nézem a törékeny, androgün sziluettjét, a finom arcot, ahogy beleveti magát egy telefonhívásba, majd felém fordul és mond valamit. Hallom a hangját is, de csak az ajkai mozgását figyelem és elveszek benne. Megállítom.
Figyelj, Adrien! Kérni szeretnék tőled valami fontosat.
 
Most.
Most gyakorlott mozdulattal töltöm a whiskylikőrt is a kristálypohárba a többi dolog után. Daniel White szívesen pepecselt ilyesmivel annak idején mikor még saját penthouse-ban saját minibárból keverhette az italt prémium alapanyagokból prémium szexpartnereknek a Bostoni oldal fényei felett lebegve. Mielőtt lángoló szárnyakkal alábukott volna a sivatag homokjába.
 
Pár órája.
Egy ezüstszínű datasticket nyomok Dr. Sierra kezébe.
 
Valamivel még korábban.
Ricky a régi táborunk mellett lazít. A lépcsőn üldögél és a gondolataiba mélyedve hallgatja a család járgányainak dorombolását. Ő gondozza és táplálja őket, és jól végzi a dolgát.
A teherlift előtti placcot rozsdapor lepi, azt kavarják fel a Pengék bandaszínekben pompázó izomautói. Az újonnan érkezők saját előőrse próbálgatja a frissen beszerzett tuningokat. Minden a helyén, tökéletesen kalibrálva. Rickey Sparkz hátradőlhet. Főleg, mert ugyan lehet, hogy nem csinálta meg az évszázad üzletét, de az adósságai elévültek. Akik behajtották volna őket, azokat mostanra mind lezérózta valaki. Újrakezdheti a dolgokat. Szerencsés srác.
Leülök mellé. Figy, Ricky! Érdekel, miért választottam az Eldorado nevet? Felém fordul, és azonnal belekezdek. Meg sem várom, hogy megkérdezze. Magamnak mondom el.
Tudod, van az a mese az elveszett Aranyvárosról. Sokáig azt mondtam az ügyfeleimnek, azért tetszett meg, mert elő tudok keríteni olyan dolgokat is, amit más nem. Megszerzem neked, amire a legtitkosabb, nedves álmaidban vágsz, haver! Elhozom neked az Aranyváros minden kincsét, ha jóféle Eddie-vel tudsz fizetni érte.
De igazából nem erről van szó.
Érdekel, miért tetszik igazából a mese? Mert az Aranyvárost, az Arany Embert, Eldoradot soha, senki sem találta meg. Egy kis remény egy bujdosónak. Ismered az érzést. Az arcomon félmosoly, a szemében szomorúság. Szerintem sejti.
Az az igazság, rájöttem valamire. Eldoradot azért nem találták meg, mert valójában sosem létezett. Mire elfogadtam, hogy nincs visszatérés, már elszúrtam mindent, cimbora. És most megint el kell tűnnöm. A család továbbra is számíthat rám. És te is. De Danny Eldoradonak vége. Le tudsz szervezni nekem egy fuvart a kinti táborig?
 
Valamivel később.
A datasticket elnyeli a terminál. A NT MediLine high tech műtőrobotja mohón olvassa be a paramétereket, amikről nem akarok tudni semmit sem.
Pár perc és Danny Eldoradonak vége. Azon gondolkodom, hogy én is meghaltam tíz éve a többiekkel, csak eddig nem vettem észre. Vagy nem fogadtam még el.
Készen állsz egy újabb menetre?
 
Most.
Most óvatosan egy csepp grenadine-t cseppentek a borostyánszín italba. Vörös felhőként robban szét benne, és kavarog, mint a vér. Már csak egy kis citromhéj hiányzik és kész is.
Megtartottam a régi neveket az itallapon, és nem nyúltam az eredeti receptekhez sem. Csak kibővítettem a megboldogult Flat/Line kínálatát pár új tétellel.
Stílszerű most letesztelni a Butcheresst.
Az órámra nézek. A digitális kijelző stopperórája egykedvű kékséggel villog. Pár perce letelt az előírt várakozási idő. A frissen felszerelt tükörfalak egyikéhez lépek. Érzem, ahogy a kísértetek körém gyűlnek. Türelem!
A balkezem megérint egy besüllyesztett gombot a maszk oldalán, és az halk szisszenéssel enged. A színes fények a csendben simogatnak, mint a MediLine szikekarjai. Pár pillanatig várok, mielőtt leveszem a maszkot, hogy lássam az új arcomat, amit Adrien tervezett nekem. Kíváncsi vagyok, milyennek lát engem, ha már én nem látom magam egy ideje. De félek is.
Félek, mert itt és most Daniel White, és Danny Eldorado végleg meghal a többiekkel együtt. Nem csak a nevek, nem csak az aliasok. Nem csak egy arc. Aztán újra rájövök, hogy ezen már túl vagyok. Tényleg meghaltak korábban, és már nem hiányzik nekik semmi, csak a jövő és az álmok. De ezek már nem az én jövőm és nem az én álmaim.
És megnyugszom. Lassan leveszem a maszkot, majd óvatosan a pultra fektetem, mintha számítana. Csak ezután nézek fel. A tükörfal mögött egy kicsit lágyabb vonású ismeretlen köszönt, mint akit megszoktam. Hasonlít rám, mégis más. Jobb embernek látszik nálam. De a szeme ismerős. Csendes tószthoz emeli a kristálypoharat. Egy új életre, új jövőre és új álmokra iszunk.
Köszönöm, Adrien!
A mesterséges fények tovább keringenek körülöttem, de lassan hajnalodik. Már mocorognak a munkások odakint, hogy minden meglegyen a nyitásra. A kísértetek is itt vannak még velem, de már nem tartozom közéjük. Türelem! 
Nemsokára halottak napja. Dia de los Muertos. Amikor a holtak egy rövid időre visszatérnek a túlvilágról, hogy táncoljanak az élőkkel.
Már várlak benneteket! Oltári bulit csapunk majd!