Furcsát álmodtam tegnap éjjel. A lakásunktól futottam a Night Market felé, le kongó a lépcsőkön, el az ismerős szemétkupacok mellett, a Sárkányok csendes szobája előtt, át az ismerős Nagyszobán és a mindig sötét sikátoron.
Elsuhantam valami mellett, ami nem tűnt többnek egy kupac rongynál. Hirtelen az agyamat ellepő ködön keresztül felismertem Szása vérbe fagyott testét. Most már emlékszem, csata volt itt. Így már érthető a vérszag. De őt, ezt a szerencsétlen gyereket nem az vitte el. Tom, az öcsém lőtte tudom is én miért szarrá, beleengedett egy egész tárat.
Majd bíbor és mélyvörös virágok nőnek ott, ahol feküdt a betonból, átszakítva az idő szövetét, átjárva az emlékezést?
Úgy rémlik, nemrég bevettem valamit. Talán katonai drog volt, de nem emlékszem. Miért van az ujjam a ravaszon? Elsütni úgy sincs kire, csend van és nyugalom. Viszlát Szása, itt kell hagyjalak a hideg betonon.
Faszom, pár órája ez még egy normálisan szar napnak tűnt. Aztán rohadt gyorsan omlott össze minden. Mintha a világ kifordult volna tengelyéből, csillámló fekete káoszba rántva az apró, koszos kis földdarabunkat a lábunk alól.
Baszki, nem kellett volna a nyugtatóra meg a színes bogyóra inni.
De most már mindegy. Árnyék fut át a falon, ajtón vérfoltokon. Ez volt talán a Halál, vagy az utolsó lehelet, amiben még emberség lakott.
Mennyivel jobb lett volna valami szaros, piti melóval foglalkozni, mint nézni a Nagy Sárkány halálát, elbaszni azt a hülye betörést a cégesekhez, meg nem kellett volna elfogadni a pénzt a mosolygós maszkos fickótól. Itt van farzsebemben az a százas is meg az a pénz is, amit Ricky adott. Vehettem volna belőle pár percet valamelyik lánynál. Kár. Mindenért kár.
Olyan jó lenne sírni vagy üvölteni, de olyan, mintha nem lenne szám, se hangom. Eltűnt az arcom, senkivé és semmivé leszek, eggyé válok a házzal, az utcával, a lénye leszek.
Kár volt letenni a cigit, most úgy rágyújtanék.
Talán szerencse, vagy ha létezik sors, gonosz tréfákat űz, hisz mind a négyen megmaradtunk. Miénk ez hely, a Ház, az egész Metroplex 8, királyok lehetünk a saját kis szemétdombunkon.
Talán igaz a mondás, hogy a patkányok mindent túlélnek?
Bakker, elkezdett forogni a világ, szerintem most mondta be valamelyik szervem a szolgálatot. Úgy érzem, mindjárt hányok, lehet fel kéne hívni a dokit.