A cső sötéten ásít, sötétebben, mint a közeli metróalagút, ahol fegyveresek várnak ránk. Nem látom a végében meglapuló acélmagvat, csak érzem a vágyát, hogy kiszabadulna, robbanna bele egyenesen az arcomba tüzes glóriával körülölelve. A cső külső peremén éles kontraszttal fut végig a fejünk felett vibráló neon hideg fénye. Afelett pedig Madame Mimosa szeme villog rám hideg indulattal, ami csak részlegesen takarta el a fortyogó érzelmeket. Milyen szép szeme van… érezni benne az erőt, a szilárdságot, de egyben lelke is van. Most megtört, rettegő, gyászoló, dühös, mindez pórázon, de igazi, eleven lélek.
Egy ilyen lelket lehet szeretni, egy ilyen lélek képes viszontszeretni. De nem engem, nem most, még nem. Még alig két éve… És nem ő. Egy pár órája még kész voltam elröni a csuklóját is. Pedig nem szerettem volna.
A hülye hugi jól beletette a bogarat a fülembe. Méghogy mi szép pár lennénk… Hugi! Ez visszaránt. Mimosa épp azt sziszegi, köpi az arcomba, hogy én ugrasztottam őket össze a Sárkányokkal. Nem, határozottan nem most. Hogy kijátszottam őket. Na hiszen! Mintha a feldarabolt futárok miatt nem látott volna amúgy is minden táncos vöröset. Mintha Pill nélkülem nem akarta volna a sama fejét. Mintha a sama nem varrta volna el nélkülem is ezt a szálat… Mit beszél?! Hogy miattam halnak a lányok?! Hugi!
Rezzenetlen maradok, tó, amibe követ dobtak, de csobbanni se csobban. Meg kell tudnom! De elég egy rossz szó, egy mozdulat, és már nem tudok meg semmit, ez a gyönyörű fúria szétloccsantja a fejem. Beszélni kezdek, nyugodtan, a logikát hívva… No hiszen, én is hülye vagyok, hogy egy dühös nőt a logikával akarok megnyugtatni! A vascső a kezemben, csak épp leeresztve, lassan, centiről centire emelem. Tudok elég gyors lenni, a fegyvert félreütni?
Nem hisz nekem, az érvek lepattannak a gyász páncéljáról. Még a szememet se látja, mondja. Lassan nyúlok fel, leveszem a vizort. A szemébe nézek. Megnyitom magam, bár nem tudodm, hogy kell, az ilyen spirituális dolgokban a feleségem hitt csak. De akarom, hogy lássa. Hogy nem volt bennem rossz szándék. Hogy most sincs bennem. Vagy láthat akár mást is. Próbálom mélyre engedni, s közben én is elveszem benne. Miért vannak ilyen szép szemei? Körülötte apró ráncok, talán nevetőráncoknak hívják. És rájövök, hogy sose láttam még nevetni. Persze ismertem a mosolyát, de azt a vendégeinek tartogatta, nekem még azt se villantotta. Megértem. De jó lenne nevetni látni. Jó lenne megnevettetni. Hugi! Ezért még megfojtalak, csak kapjalak a kezeim közé! Csak legyél életben!
A szemem sarkából mozgást látok, a folyosó végén alakok tűnnek fel. Sárkányok. Megtorpannak. Eltűnik az arcomból a cső, már nem érzem a fegyverolaj fájdalmasan ismerős szagát. Most a Sárkányok nézhetnek bele ásító szájába, most rájuk villog felette Mimi tüzes tekintete. Mimosa. Mamade Mimosa tekintete. Hol vagyok én még a Mimitől… Dörrenés, a golyó, amit az előbb még nekem szántak, most az egyik kimono-t szaggatja szét, a többi fedezékbe repül, rebben.
A kiberkezem magától mozdul, pedig élet sincs benne, nemhogy saját akarat. Folyékony mozdulattal húzza elő a pisztolyom, és ereszt egy golyót a falat lecsúsztában lassan vörösre festő bandatagba. Ott marad! Nem gondolok bele, de tudom, hogy nem most választottam oldalt. A múltam választott helyettem, Pill választott, a hugom választott, Mimi választott, a szív választott. Észre sem veszem, hogy Mimi fegyvere elhallgatott.
Kiürítem feléjük a tárat, ez szánalmas két lövést jelent. Budget Arms. De legalább egy pillanatra kushadnak a Sárkányok, én pedig a vascsövemet marokra fogva rohamra indulok.
De valami visszahúz, visszaránt. Nem. Taszít. Borul a perspektíva, a neon már az arcomba villog, érdekes módon lassulva. A fejem nem a földön koppan, hanem Mimi lábán. Akkor ő is fekszik.
Még mindig…? kérdezném, de már nem tudom befejezni. Még mindig azt hiszi, elárultam? Mit számít ez már? Pedig számít. De a választ már nem hallom. Vagy nem is mondja.