Az életem legszarabb napját követő reggel egy pohár jeges vízre ébredek, ami az arcomban landol. Lassan, kábán nyitom ki a szemem még a kellemetlenség ellenére is, a látómezőm szélében színes foltok úsznak. Ez vagy a szinesztézia lesz, vagy az hogy ráittam a nyugtatóimra, de annyi biztos hogy alaposan meg vagyok baszódva.
Ahogy lassan - és közel sem teljesen - kitisztul előttem a kép, Danny arcával találom magam szemben.
-Jó reggelt, Adrian! Üdv köreinkben, már azt hittem te is csatlakoztál a többiekhez. - mondja, láthatóan megkönnyebbülten. - Fel tudsz kelni?
Nos… nagyon szívesen válaszolnék, de még én sem tudom. Nem érzem a testemet, olyan, mintha lebegnék. A rosszabb értelemben… mint egy szar trip. Az se biztos, hogy élek egyáltalán, lehet hogy haluzom az egészet.
Biztos nagyon értelmesen nézek rá, mert újra aggodalom ül ki az arcára, majd ide hívja a dokijukat.
Ezzel a reggelem azzal kezdődik, hogy némi boosterrel való kezelés után kapok egy fejmosást a pszichiátriai gyógyszerek felelős szedéséről meg hogy ez hogyan nem fér össze sem az ötletszerű túladagolással, sem az alkoholfogyasztással, és hogy mennyire örülhetek annak, hogy a kettő kombinálása után még életben vagyok.
Ja.
Kurva boldog vagyok.
De azért megköszönöm, hogy rendbe hozott.
Mivel nem sokan maradtunk életben, mindenki segít a környék takarításában. Úgy tűnik hogy a tegnapi baleset után nem csak a Trauma Team, hanem a takarítók se érnek rá, úgyhogy nekünk kell összeszedni mindenkit aki nem kelt fel a tegnap esti káosz után. Vagyunk rá legfeljebb huszan, a hullák meg kétszer annyian…
Néhánynak az állapotát látva eszembe jutnak Dr. Peterson szavai a tésztaszűrővé lyuggatott céges katonáról és hát… Kutya állapota mondjuk nem áll ettől messze egyáltalán.
A néhai nagyfejes Sárkány láttán meg majdnem a hullája mellé hánytam, és nem (csak) a hajnali rossz döntéseim eredményeként.
Mr. Lovejoy fa arccal húz el mellettem egy sokadik szerencsétlent miközben küzdök a gyomrommal, amiről eszembe jut hogy ugyanaz a szar amitől ők valószínűleg ebben az állapotban is harcoltak, tegnap az ő emberségét is végérvényesen elvette.
….Remek.
Szar itt a Metroplexben az élet.
Kiváltképp ma reggel.
Először az utcát és a nyolcast tesszük járhatóvá, ott hevert White Lady, Mimi, de még Twister is, az egész Flat/Line az utcán vagy az épületben szétszórva. Nightowlt is megtaláltuk, vérbe fagyva. Benézünk minden lakásba, ahol kell, ott feltörjük a zárat hogy biztosan ne maradjon sehol egy holttest. A Night Market többnyire tiszta, persze ott is van tennivaló, de az Entertec néhai irodája is tele van hullával.
Mondjuk a corpo szennyek meg is érdemelték azután, ahogy a "felemeltekkel" elbántak.
….
Így belegondolva, nekem is a hullák között volna a helyem.
Kibaszottul megérdemelném.
….
Utoljára a Monsters marad. Amit tegnap ilyenkor még Flat/Line-nak hívtunk.
Doki teste is itt van, mert még nem nyúlt hozzá senki azóta hogy Mr. Pi elintézte, hogy ne vigyék el a corpók.
Említettem, hogy ő is meghalt?
….
Mindegy…
Igazából…
Ki a faszom nem?
Alig maradtunk páran, és valamelyik halott igazán cserélhetett volna velem.
Mondjuk Victoria.
Te jó ég… Soha de soha nem hívtam így…
….
Dannyvel együtt megyünk be érte a privát szobába, mert egyedül egyikünknek sem megy, de csak nem tudjuk másnak meghagyni.
Na itt aztán végképp nincs helye a szokásos egymással pózerkedésnek.
Most beütött a valóság.
Doki a kanapéra van kifektetve, sértetlen, mozdulatlan. A hideg dermedtséget leszámítva egészen olyan, mintha aludna. Ahelyett hogy felemelnénk és vinnénk, mint a többieket korábban, Danny az ajtóba fagy, én pedig hirtelen a kanapé mellett találom magam.
Megsimogatom Victoria kísértetiesen nyugodt arcát: a gondterhelt életének nyomai ugyan jól látszanak rajta, de még így is nyugodtabb a halálában mint amilyennek valaha láttam mialatt ismertem.
Olyan hideg, hogy az én ujjaim is kihűlnek tőle.
Ez a valóság.
Meghalt.
Végzett magával.
…
Miattam.
…
Homlokomat mozdulatlan mellkasára hajtom és hangosan zokogok, ki tudja meddig.
Vajon ezt érzi Valentine is, vagy neki még jobban fáj?
Egyiküket megöltem, a másiktól elvettem a boldogságot…
Miért én vagyok életben?
….
Idővel Danny kitámogat az egyik asztalhoz. Látom, hogy ő is sírt. Megpróbál némi élcelődéssel feldobni mindkettőnket, de valahogy nem landol. Magának tölt egy töményet, nekem vizet hoz. Kérdőre vonnám, de magától is megmagyarázza:
-Amíg látlak, addig egy csepp alkoholt nem iszol a tegnap esti után. Az élőknek szükségük van rád.
Csak bólintok. Nem értek egyet, de semmi kedvem belekötni.
Második nekifutásra mégiscsak ki tudjuk vinni Dokit, bár továbbra sem sírás nélkül. Feltakarítunk mindenki mást is, majd felkészülünk a tömeges temetésre.
…
Nem szép, de cserébe nagyon szomorú is.
…
Valami csoda folytán csak megjelenik egy kósza takarító brigád. Előveszem az "otthoni" plasztikkártyám és kifizetem nekik a teljes nyolcas feltakarítását, Cascade meg kpban fizeti a corpo irodáét.
Hallottam, hogy van valami új dealje a Mosolygó Emberrel.
Váljék egészségére.
Ne az én területemen csinálja.
…
A Night Marketet és a Monsterst intézzük a Pengékkel meg az üzlettársaimmal. Hozzávetőleg hamar vállalható lesz, bár mindkét helyen cserélni kell pár bútort, a Mostersben meg az egész padlószőnyeget.
Nem baj.
Pénz, az lesz rá.
Gyorsan fel is tépjük az egészet néhány sniccerrel, mielőtt megbüdösödik.
Szar volt ez a két nap és kurva fárasztó, de azért kinyitjuk a helyet, hogy megvendégeljük azokat, akik élnek és segítettek rendet tenni a környéken.
Nincs se zene, se boldogság, de ihatunk arra hogy legalább mi még élünk.
…
Aztán megkísérlek "hazajutni", de csak másnap délután.
Három óra metró. A necc kesztyűm, miután átöltöztem is rajtam maradt, a hajamban kosz és rózsaszín kréta. Az emberek annál inkább bámulnak, minél közelebb szállnak fel a kettőhöz.
Néznek a hétköznapibbak.
Néznek a gazdagabbak.
Néznek az unalmasabbak.
Olyan kurvára felbasz, mint még soha.
Úgy néznek, mintha legalább egy másik bolygóról jöttem volna, mert nem vagyok olyan semmilyen, mint amilyennek kéne lennem.
Más lettem. Belül mindig is más voltam.
Önjáróan, szédülten sétálok haza a város leggazdagabb, legtisztább, legunalmasabb részébe és valahogy olyan fura minden. A város pedig ugyanolyan…
Én változtam meg.
Bezárom az ajtót magam mögött és lebaszom a táskám a sarokba. A hangja alapján szerencsés vagyok, ha a benne lévő deckem túlélte a becsapódást. Úgyse volt már a legjobb állapotban szegény gépezet, talán le kellene cserélni.
Hirtelen idegen lett minden: a falak, a bútorok, a kilátás és minden saját holmim. Annyira nyomorult érzés hazajönni, mint még soha. Arccal előre bedőlök az ágyamba és zokogni kezdek. Dühből, fájdalomból, öngyűlöletből.
Tönkre tettem mindent. Szörnyeteg lettem.
Nem tudom, hogy bírtam idáig, hogy mi hozott haza és miért.
Ez nem az otthonom.
Más lettem.
Idegen.
A Metroplex 7 és 8 a részemmé váltak, én pedig az ő részükké. Nem tudok ide visszatérni, nem tudom otthagyni a bűneimet.
Nem tartozom többé ide.
Hosszú ideig csak sírok a takaróba. Annyi minden történt… és minden fáj.
Fáj, hogy Doki nincs többé.
Fáj, hogy Valentine-t összetörve kellett látnom.
Fáj, hogy Nightowlt megölték.
Fáj, hogy Lovejoy soha nem lehet a régi.
Fáj, hogy Siena nincs többé biztonságban.
Mégis, az fáj a legjobban hogy ezeket hagytam megtörténni.
…
És még jobban fáj, hogy van, amiben én vagyok a hibás.
…
Mikor már nem ráz a zokogás, előhúzom a deckemet a farzsebemből, és megkeresem Danny számát. Nem tudom felhívni, mert ha megpróbálok megszólalni, újra sírni fogok, ezért helyette az üzeneteket nyitom meg.
Hey, Danny. Ott vagy a nyolc közelében?
Szinte azonnal válaszol.
Át tudok menni. Mi kell?
Elgondolkozom… mi kell? A régi életünk vissza, gondolom magamban. Megkeseredve felnevetek a gondolatra.
Egy lakás. Olyan amiben nem volt senki.
Meglátom mit tehetek, biztos volt olyan is.
…
Fél óráig szinte mozdulatlanul várom hogy újra rezegjen a deckem.
Hát persze hogy hív… Szinte azonnal rányomom.
Nem tudok beszélni.
Csak ennyit írok helyette. Képet küld, egy koszos falú kis zugról, benne ággyal, méretes asztallal, kisebb szekrénnyel meg egy székkel.
Megfelel?
…
Ide költözöl?
…
Segítek elhozni a cuccodat.
….
Ezután pár nappal Adrian Hawks-t soha többé nem látták a Metroplex 2-ben.
Adrian maga mögött hagyta a régi életét, hogy végleg A Prófétává válhasson.