Nyitás után lassú a munka, ilyenkor még mindenki az üzlete után kajtat, olyan unalmas... de némi öltánc, évődés, networking és önreklám után beesik az első érdekes kuncsaft: Sid, az Entertec embere, aki udvariasan először is khm... extrémebb szolgáltatásokat vásárol, majd témát vált és munkát ajánl. Nézett a klubban és úgy látja, kicsi nekem a hely, igazi sztár lehetne belőlem, csak hagyjam, hogy felemeljen. Ez végtelenül csábító ajánlat, csak pár gond van. Az első és kisebb, hogy a corpokban nem bízunk és Honey is édes mosollyal, de láthatóan zaklatottan jelent meg a klubban. Persze ki tudja, lehet, hogy ez nem jelent semmit. A nagyobbik, hogy a kiberlábakkal valami nem stimmel: mindent tökéletesen csinálnak, csak néha kicsit túl tökéletesen – mintha az előtt mozdulnának, ahogy kiadom a parancsot, majd utána győzné meg magát az idegrendszer, hogy ezt akartuk. Úgyhogy Sidtől időt kérek, még van egy elintézetlen ügyem és nem, nem jó az enterteces orvos, azzal kell beszélnem, aki beültette. Majd meglátja, tudok én ennél még jobban is repülni, szeretném neki megmutatni, csak nem most.
Pultozás közben bejelentkeztem Dr. Sierrához - még a fellépés előtt nézzen rám. Rám néz. Az egész Chip Clinic. De csak a vállukat vonogatják: ők semmi fucsát nem látnak. Kisütötték a chipet, ugye? Kérdezik egymást. Persze- persze, van ilyen, hogy az előző tulajdonos mintázatai megjelenhetnek, de megoldható. Azért végignézik a fellépést.
Ez a kedvencem. A tánc, az önfeledt percek, lebegés, úszás a fények és zene hullámai között, és az elsöprő siker, amiért egyértelműen megéri bármi. Hullanak a bankók a színpadra, úgy látszik, bejött az új műsor, összevigyorgunk meghajlás közben: ez jó este lesz.
Sid visszatér és zümmög a fülembe: most már biztos, el kell hagynom ezt a helyet, többre vagyok hivatott repülhetnék, végtelenül emelkedő íven... A testőre, Csahos is szobára visz. A standard menet helyett viszont leültet és teríti a kártyákat. A neve Zedrick Nakamoto és ex-nyomozó, aki arra tette fel az életét, hogy kiderítse, mit csinál az Entertec az idolokkal, akiknek lejár az ideje. Mert valami nagyon rondát. Nem vettem észre, milyen nyomtalanul tűnnek el a süllyesztőben?
Arra kér, húzzam az időt, hitegessem Sidet, de ne mondjak neki igent, míg ő bizonyítékot gyűjt ellene a háttérben. Tudja, hogy a corpok nyomás alatt állnak, mert még ma egy újabb idolt kell találniuk a felsőbb utasítás szerint. Honeynak pedig a mai nappal vége. Lefolyik rólam a maradék műbáj is és csak bámulok a férfire, pörög fel az agyam, hogy akkor most mik is legyenek a következő lépések. De meg tudom tenni, persze. A beszélgetésnek Honey fellépése vet véget, ami gyönyörűen aláhúzza, hova vezet egy "felemelt" útja az Enrertecnél. Hiszek Nakamotonak.
A mi mélyrepülésünk pedig a második fellépés előtt kezdődik. Fél nyolc előtt fut be a sárkányok által feldarabolt és megerőszakolt futár BDjéről a hír. Miminél beüt a PTSD, mindenki egy perc alatt demoralizálódik, az előadás csúszik, mi szétesve… megtartjuk, de látszik a különbség, azt hiszem, mindenkin. Honey menedzsere, Rory mégis szépen mosolyog és dícsér, úgy látszik, nagyon kétségbe vannak esve a corpok…
De én is, mert a lábaim határozottan egyre furcsábbak. Szerencsére Dr. Sierrát Sigmával, régi kedves kliensemmel és "doktornénimmel" találom, így mindkettejüknek egyszerre tudom elpanaszolni a gondom. Konzultációnak érintőlegesen nevezthető vita közben resetelik végre a gerincvelőmbe ágyazott processzort a Kodex Ignis apró klinikáján. Sigma dühös, Sierra feszült, a bizonytalanság a legrosszabb az arcán, inkább nézem Sigmát, meg ahogy siklanak az ujjai a műszerek gombjain. Kizárom, amit mondanak, úgysem értem, lényeg, hogy oldják meg.
Újra megtanulni járni nem egyszerű dolog. Sigma és Yuzuru támogatásával átbotorkálok a Metroplex 8-ban található KI szentélybe egy meditációra, ami majd segít regulálni az idegrendszeremet. Segít. Egeszen addig, míg Butcheress, aki szintén rám néz azért a meditáció után, újra meg nem talál - szerzett infót a bennem lévő chipről, de nem fogok örülni. Vagy megöl, nem is olyan sokára, vagy az öl meg, aki keresi, hiszen valakinek nagyon kell és valószínűleg olyasvalakinek, aki képes gondolkodás nélkül kitépni a gerincemből. Ezt mihamarabb ki kell venni…
Visszatámolygok a klubba, ahol kupaktanács zajlik. Pi ki lett fizetve, de rossz híreket kapott, a Fekete Sárkányok, fenyegetés, leszámolások, Pillt akarják… Közben megtaláljuk az egyik corpo elhagyott táskáját, benne a szerződésekkel, amitől azonnal felfordul a gyomrunk. Másfél oldal, feketén- fehéren: aki aláírja, ezennel lemond arról, hogy valaha még egyszer emberi lényhez méltó jogai legyenek. Testéről, tetteiről, sorsáról az Entertec dönt, tárgyként kezelendő és akként adható-vehető és elpusztítható.
ENTERTEC. LIFTING YOU
Nem hallom a tárgyalást, a táskából előkerült egyik BD chipbe menekülök. Valami vad koncert képe, a végén pengék kaszabolják szét az agyad, a braindancenek vége, de a flashnek nem, sötét sikátorban állok, esik az eső, én vagyok, de nem én, egy másik nő, vörös kabátban, vörös körmökkel, vörös vészjelzés a látóterem sarkában, vörös minden abban a tíz másodpercben, míg öt ember életét kioltom, vörös torkolattűz…. Kábán állok a pult mögött. Nézem a rövid, színtelen körmeimet (ez kell az én munkakörömhöz). Még próbálok kifelé figyelni, de valaki ül az elmém anyósülésén és bele akar szólni, hova menjünk; ha átnyúl és elrántja a kormányt…
A csapat annyira rendes, mindenki biztosít róla, hogy segítenek, még így a szarvihar közepén is, minden rendben lesz, csak kapjak új lábakat és legyek jól és
"Valaki keres"
A klub előtt egy alak, csupa króm, csupa fekete fenyegetés. Basszameg. Ez Ronin, a sárkányok közt is híresen kegyetlen szamuráj. Hát elég hamar utolért a chipvadász. Megbújok a klub mélyén, de nyitunk, mosolyogni kell minden vendégre, sört mérni, koktélt keverni és jön, csak beszélgetni szeretne, mondja, de nincs a szemében semmi élő, semmi emberi, ez kitépi a gerincem a chippel együtt és még csak pislogni se fog és nincsenek vörös körmeim, nem maradhatok vele egyedül... A szoknyám alá rejtem az első kezem ügyébe kerülő sniccert, nem sok, de a semminél eggyel jobb.
De az egyik asztalhoz ki kell menni, indulok, hallgatom a szívem dobogását, próbálok mosolyogni és lesni Ronint, hogy merre köröz, csak még nehezebb így, hogy érzem, másvalaki is néz az én szememmel. Túl sok az inger, amit igyekszek szétválasztani és akkor egy katona elém lép és az arcomba kiabál valamit, a penge már a kezemben, már a torkánál, de komikus, hogy megijedt – félkörben arcok, mind engem néz, hát jó, aki közel jön, majd meglátja, miért nem jó ötlet; tíz másodperc, öt ember, most se lesz baj, csak lépj, csak táncolj, csak ölj -
De várj, ezek a barátaim
Ölj –
Állj.
Valaki hozzám lép, ismerem, nem akar bántani. A nyakamhoz nyúl, megbillen a klub és leoltják a villanyokat.
Mire a klinikára érünk, ébredezek. Körülöttem gondterhelt arcú orvosok. Ez mindig a legszarabb. Nagyon nem jó jel, ha így néznek rád. Vizsgálat, motyogás, latin szavak, csend. „Még azért megnézzük ezt is”, tapogatnak, újabb motyogás, még hosszabb csend. Hajj.
Az a helyzet, hogy a chip vagy processzor, vagy nevezzük bárhogy Redstart elbaszott hagyatékát, elválaszthatatlanul összefonódott a neuronjaimmal. Ha kiszedik, meghalok. Ha bent marad, akkor is. De van egy ötletük. Összenéznek. Hiszen már csináltak hasonlót. Itt van ez a biochip, amin épp dolgoznak. Tudatokat lehet lementeni rá és ha minden jól megy, át is tudják ültetni egy újonnan épített testbe. O’Neill rám néz, a társaira, szemében fájdalommal vegyes kétségbeesés, de a hangja elszánt. Ott van a férje számára épített test. Felhasználhatjuk. De nem fog működni, mondja Sierra, hiszen ott van a valami a kibertérben, ami elszívja a tudatokat és nem tudnak visszatérni a testbe. Így ismerem meg Twister barátainak és O’Neill férjének történetét, RAMS újrateremtését és az orvosaim gyanúját, hogy Nova nemcsak csendes szektaistenségként észt osztó AI, de elszívott tudatokból tanul és építi magát. A Chip Clinic-en megszületik az elhatározás, hogy mindent megtesznek értem, még ha ezért egy AI istent is kell kiiktatni. Yuzurura nézek. A kabátom a klubban, benne a deckem meg egy halom pénz, a többi a táskámban. Ha látja, hogy ez az egész nem működik, fogja mindet és lépjen le, beszéljen a Pengékkel – „Ilyet ne is mondj. Nem hagylak magadra, bármi történik. Megoldjuk.” És megy, hogy netrunnert szerezzen. A rögeszméi fogják sírba vinni. Meg én. De mégis, olyan jól esik....
Hogy Daedalus és Icarus hogy jön ide, azt nem tudom; hogy az Entertec nem emel és repít fel, de nem is fogok a hírnévtől megpörkölve mélybe bukni, azt sejtem, de egy biztos. Egy órán belül másodszor kezdek lebegni és zuhanni, mikor a saját biztonságom érdekében újra elaltatnak.
Beszűrődő hangok. Az ajtó folyton nyílik és csukódik. A sötétben látom, ahogy repkednek, Yuzuru nagy, szürke molylepke, az orvosok fehéren, testetlenül libegnek a feketeség előtt. Ez Bones hangja, valami access pointot említ, rég hallottam ennyire élénknek. Valaki fogja a kezem, beszél hozzám Mimi hangján, szomorúnak tűnik, biztos valami baj van.... Majd hideg folyadék kúszik a jobb karom vénájába és egy eddig ismeretlen arc néz rám, mikor kinyitom a szemem és megpróbálok felülni.
Nem érzem a lábam. Megint nem működik a lábam...! Pánik kúszik a torkom felé, de Mimi a kezemre szorít „Volt már ilyen. Akkor is jobb lett. Most is jobb lesz.”
Blokkolták a chipet, így Redstart bennem lévő maradéka alszik, de ez azt jelenti, hogy deréktól lefelé én is. Mély levegő be, mély levegő ki. Hol tartunk?
Újra nyílik az ajtó, emberek esnek be rajta, sérültek és orvosok, vérszag, zaj.
Sid halott
Mindjárt jövünk, mondják Sierráék, menni fog, Novát még nem állították le, de tudják, hogy hogyan kell, csak közben leszámolás van az Entertecnél, a Sárkányok kezdenek megvadulni
Xtasy halott
majd Szellem vigyáz ránk. Hárman maradunk, Mimi és én az ágyon, a mogorva doki a függöny túloldalán.
„Na megmondom, mi lesz. Én ide szépen leülök, és nektek egy dolgotok van: Ne idegesítsetek fel. Ha felidegesítetek, kinyírlak titeket. És elég sok dolog felidegesít. Úgyhogy ha nem akarjátok, hogy szitává lőjelek, mondjatok valami szépet, valami vidámat. Hadd legyen jó kedvem.” Mimivel egymásra nézünk. Ezek itt hagytak egy állig felfegyverzett elmebeteggel. Egy darab vidám gondolatunk sincs, Mimi néma, én bámulok a lábaimra, amik nem mozdulnak. Aztán mesélni kezdek. Elmondom, miért szeretek táncolni. A lebegést, a tudatmódosulást. Hogy akkor vagyok igazán önmagam, de valami több is. Hogy milyen jó úszni a fényben és zenében, világok között, szabadon. Mondom, ami az eszembe jut, mert úgy látom, tetszik neki. Már nem fenyeget, sőt, egyre csendesebb. A testét Mimi vizsgálja meg, de nincs rá sok szükség: a körülötte heverő üres üvegek és fiolák tartalma három emberre is elég lett volna.
Kivágódik az ajtó, Yuzuru és az orvosok jönnek.
RAMS halott
Pill ölte meg, de nem az ő hibája,
Novat sikerült kiiktatni, csináljuk? Csináljuk. Yuzurura nézek. Így is követni fogsz? Ha valahol a kibertérben lesz a tudatom, akkor is? Akkor is. Majd a zsebében hord. Fanyar a mosolyunk. És ha férfitestben? A szeme olyan fekete, tele melegséggel és annyi mindennel, amit még sosem láttam. Vagy nem akartam észrevenni. „Akkor is.”
De katonák esnek be, sebesültek, velük együtt beömlik kívülről az üvöltözés és a harc zaja, a Sárkányok voltak - valaki meghal mellettem, miközben vizsgálják
Moira és Twister halott
Felzokogok, valaki csitít, igaza van, erre nincs idő. A gyász majd később jön. Ha lesz később. Egyedül maradok, az orvosok mennek menteni, akit lehet, visszajönnek, mondják... De miért? Az emberek hullanak, mint a legyek, miért foglalkoznak még velem egyáltalán? Bámulom a plafont.
De újra nyílik az ajtó, visszajöttek és ezúttal tényleg csináljuk. Az oldalamra fekszek és próbálok nem gondolni arra, mi is történik, csak hogy mi a következő lépés. Yuzuru fogja a kezem, mikor csatlakoztatnak, lehunyom a szemem és
A fények és színek milliói lassan, pontból vonalakká, vonalból térré bomolva rohannak meg és nem állok, nem lebegek, csak vagyok a szédítő komplexitás fraktálfolyamként imbolygó és egymásba folyó képzetes építményei és alakjai között. Próbálok fogódzót találni a folyamatosan változó vibrálásban, üzenni, kapcsolódni és egyben maradni a tér nélküli idő információfolyamában, ami csábít, hogy váljak egyé a szét- és összecsúszó nem-alakok kavargásával.
De szerencsére bármit is csinálnak odakint, működik és megtalálom az utat a testbe, amit nekem szántak.
Mire magamhoz térek, ostromállapot van. A Sárkányok már a klinika előtti sikátorokban lövöldöznek, ahogy kiveszem, bárkire, aki szembejön, úgy esnek be a harci drogoktól pörgő sebesültek az ajtón, hogy össze se varrják őket, már indulnak is újra, csak hogy utána visszatérjenek végleg meghalni és valaki azt mondja, hogy
Mimi halott
Egy exkatona krómból és növesztett húsból álló testmásában vagyok. Ismeretlen testrészek, hang, hormonok és arányok. Yuzuru mégis úgy ölel magához, hogy attól kicsit könnyebb.
Meg attól is, hogy ezen aggódni igazán nincs idő.
„Én… Doktor Yoko... Doktor Yoko... Sierra vagyok... igenigen, itt dolgozom, én… Sierra...”
A doktornő üveges tekintettel ül velem szemben. Szóval erre gondoltak a kollégák, hogy nincs otthon, mikor műt. A térdére teszem a (túl nagy, túl szőrös, túl inas....) kezem. És ápolom az orvosom, aki az előbb mentett meg. Így ismerem meg Geisha-t, a benne lakó AI-t, aki Sierra helyett műt. Ami meglep, hogy mennyire riadt: nem tudta, hogy nincs egyedül a testben. Ami nem lep meg, hogy megkeményedik az arca és kijelenti, hogy Yoko most aludni fog, amíg ő azt mondja. Nem baj. Nekem úgyis nagyobb szükségem lesz egy jó sebészre.
Pill beesik, még mielőtt a Sárkányok utolérnék. Mellém ül, hozzám dől, nem tudom, melyikünknek van nagyobb szüksége támogatásra. Bután röhögünk azon, hogy milyen mély a hangom és mi van a lábam között, míg odakint a Sárkányok készülnek betörni az ajtót.
Most már fel tudok kelni fegyvert fogni, de használni úgysem tudom... Körbenézek a szobában
Nightowl halott
a klinikáról O'Neill és Geisha, tőlünk Yuzuru, Pill meg én. Kint a Fekete Sárkányok üvöltése.
A körülöttem lévő hullákról a szemem a félig nyitott ablakra siklik.
Kimászunk? kérdem. Összenéznek. „Kimászunk”
A tetőről lefelé mászva még halljuk, ahogy betörik az ajtót, mintha még a dühös ordítást is – de nem állunk meg, elnyel minket az éjszakai sikátor sötétje.